Mese

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy nyílt tekintetű fiúcska, aki a szüleivel éldegélt a Föld nevű bolygó egyetlen zölden maradt pontján, egy barátságos villácskában.
Az apukája, a tekintélyes és köztiszteletnek örvendő Magnum úr nemigen ért rá törődni csemetéjével, mivel túlságosan lekötötte a munkája: agyzsugorítással foglalkozott.
Az általa finanszírozott kutatólaboratóriumban kifejlesztettek egy olyan baktériumtörzset, amelytől az áldozat agya hirtelen zsugorodásnak indult, mígnem akkorka lett, mint egy összeszáradt, tavalyi mogyoróbél, amilyet a télikabátja zsebéből szokott az ember kora tavasszal kiselejtezni a szöszmöszökkel, és ragacsos rágógumi papírokkal egyetemben.
A kísérlet során érdekes jelenségre derült fény, ugyanis a zsugorítás következtében az alanyok egy részének személyisége tökéletesen semmivé foszlott, más részüknél viszont az egó mérhetetlen ballonná való felfúvódása volt tapasztalható, ami számos esetben együtt járt izomzatuk növekedésével is.(Amúgy rém mókásan néztek ám ki ezek a teremtmények, amint a kigyúrt testükkel ide-oda mentek - mikor, hova küldték őket. Félelmetesnek tűntek, de Magnum úr tudta, hogy nem árthatnak neki, amíg az ő kezében van a tévirányító.)
Nem jelentett problémát a szer kellő mennyiségben, és gyakorisággal való kijuttatása sem, hiszen a zseniális feltaláltató remek segítőtársakra lelt. Hatalmas csoportok dolgoztak a lények közötti kommunikáció teljes ellehetetlenítésén, s végül eljutottak odáig, hogy elég volt öt év korkülönbség két alany között, hogy teljesen más nyelvet beszéljenek - bár némelyik már csak röfögni, vagy bégetni tudott.
A huszonnyolc éves még pöttyös labdát követelt magának, a harminchárom éves pedig a nyugdíjas otthonokat bújta, hogy minél biztonságosabb helyet találjon magának, amikor majd negyvenévesen, kiégve, mindenről lemondva visszavonul. A szívósabb hatvanévesek pedig kicipelték ágyaikat az út mellé, hogy le-lepihenhessenek, miközben az előttük elviharzó életet próbálják legalább szemmel követni.
Anyuci - kérdezte a kisfiú a jó szagú anyukájától, mikor a bevásárló-komplexusból hajtottak hazafelé éppen -, miért fekszik az öreg néni az út mellett?
- Milyen néni? - Milyen út? - válaszolta az anyuka, aki kisfia minden apró-cseprő kérdésére igyekezett kimerítő feleletet adni. Legalább is őt, magát eléggé kimerítette a dolog.
Ebben, persze, nem volt semmi meglepő, hiszen Magnumnét a zsugorítottak közül emelte magához Magnum úr, aki tisztelte a nagymellű nőket. Mindemellett Magnumné mégsem volt teljesen elégedett, mert férjura mohó marka nagyobb volt, mint asszonya ékessége, s emiatt a férfi gyakran keresett házon kívüli kapaszkodókat, Magnumné csöppnyi agyába viszont nem fért bele Magnum úr szívhez szóló kifogása, miszerint ő mindig a felesége érdekében járt el.
Az elnyomott asszony iszonyú bosszúra szánta el magát: szőke haját feketére festtette, és beiratkozott egy fitness klubba! A következő, egyedül töltött éjszaka után pedig vett egy turbószolárium-bérletet...
Magnum úr neje színeváltozásából, persze, édeskeveset érzékelt: minden idejét lekötötte ugyanis a Zsugorítás-hadművelet következő fázisa. Az alanyok teljes testfelületének zanzásítása mégsem bizonyult sikeres lépésnek, mivel az így nyert egyedek túl keveset fogyasztottak, ezért a programnak ezt a részét törölték.
Na, ja, semmi sem tökéletes...
Adódott aztán még egy apróbb bökkenő, mivel - szórványosan ugyan, de - akadtak olyan mutáns immunrendszerű lények, akiknek szervezete kilökte magából a zanza-baktériumot. Sőt, nemcsak hogy nem betegedtek meg, hanem - a fertőzés elleni védekezés következményeképpen - egyre élesedő elmével figyelték az eseményeket. Kiderült azonban, hogy hosszútávon túl nagy veszélyt nem jelentenek, mivel erőszakközpontjuk olyannyira fejletlen, hogy egy légy agyoncsapását sem ússzák meg évekig tartó kezelésre szoruló depresszió nélkül.
Igazából a kisfiú sem szerette leütni a legyeket, s apukájától is mindig azt hallotta, hogy ölni csúnya dolog, ezért mindig csukja be a szemét, miután kiadta a parancsot.
Egyébként Magnum úr tényleg szerette az állatokat: a kedvence az őzpörkölt volt.
Az emberek pedig Magnum urat szerették: szerették, ha néha le-leszállt a tüdőgépük gégecsövéről, és örvendeztek, amikor időnként engedett egy-egy csepp tápdús vért átjutni az általa létrehozott óriás-placenta köldökzsinórján.
A kisfiú pedig - aki fizikai adottságai folytán eleinte gyerek volt, ezért nem látta át, hogy ki, mit és miért tesz, vagy nem tesz - felnőttkorára megszokta a helyét, és biztos kézzel cibálta a reá hagyományozott marionett bábok madzagjait, és már csak néha keverte össze a "feszítsd" és "lazítsd" kifejezést. Ilyenkor aztán postai úton kifejezte részvétét, az árváknak pedig mindig küldött csokit. Micimackósat. Vagy mikiegereset. De küldött! Úgy bizony!